Kedves Olvasó(m)!

Nem tudom, hogy a Te szívedből szólok-e, vagy lesz-e valami, amiben magadra ismersz olvasás közben. Amiről ez a bejegyzés szólni fog, az én életem, élethelyzetem, amibe szöges bakanccsal gázolt bele a koronavírus, és azt kell írjam, hála Istennek (minden irónia nélkül).  

Mea culpa 

A legfélelmetesebb ebben a korona dologban, hogy nekem, nekünk, a kis családunknak tényleg ez a kvázi karantén kellett, hogy végre leállítsuk azt a verklit, amiről már egyikünk se tudta, miért és kinek-minek teker. Ha a frissen, szigorúan karantén kergeség ellen vásárolt hörcsög minden éjjel úgy teperne, mint mi egy héttel ezelőttig tettük a mindennapokban, már nem élne a kis jószág (pedig durván tolja ő is az esti műszakot). Ez a vírus kirántotta lábaink alól a talajt mókus kerekestül...

Hogy mivel foglaltam el magam múlt hét csütörtökig? Dagonyáztam a játszmákban (férjjel, gyerekkel, bárkivel). Feladathegyeket görgettem magam előtt állandó önostorozással fűszerezve. Mantráztam magamnak és a kétéves hallgatóságomnak, hogy mit nem sikerült teljesíteni, mi van még hátra. "Jaj a mosogatógép! Jaj a szennyes! Jaj nincs ebéd! Jaj porszívózni kell!" Apró-cseprő ügyeken agonizáltam az unalomig. Panaszkodtam, rohangáltam, egy pillanat nyugtom nem volt, úgy, hogy a két nagyobb óvodában és iskolában voltak, minden nap fél négyig. Ha éppen nyugalom szállta meg a házat, annyira megijesztett a stressz hiánya, hogy szorongani kezdtem, és bepánikoltam. Fizikailag is rosszul lettem, nem egy alkalommal.

Az utóbbi időben többször megkérdeztem magamtól, hogy kinek az életét élem én? Mert, hogy egyáltalán nem ezt képzeltem el magamnak, magunknak, az is biztos! Pedig mindenünk megvan. Szép ház, autó, egészséges gyerekek, tökéletes társ. Mi a bánat bajom van nekem?! De most komolyan.

Heuréka!

Már egy ideje figyeltem a világból jövő koronás híreket. Még csak Kína volt érintett. Akkor féltem, hogy mi lesz ha... Mi lesz, ha Magyarországon is megjelenik? Asztmatikus a kicsi. Uramisten... Nem akarom. Amikor elkezdtem kicsit jobban feltölteni a raktárunkat, még jót mosolyogtak rajtam a legtöbb helyen. Peregtek a napok. 

Mielőtt meghozták az iskolák bezárására vonatkozó döntést, már két hete nem jártam nagy áruházakba vásárolni, csak a pár száz méterre lévő kisboltba mentem el. Gyerekkorom kis ABC-je. Igazi közért hangulat, az épület és a berendezés meg teljesen retró. Ugyanaz a csemege pult, meg sorok mint 25 éve. Az eladó hölgy a régi vágású mindenkit név szerint ismerő Évike. Kedélyes, mosolygós, cseverésző. Egyébként gyerekként is jártam itt. Akkor még simán biciklizhettem a barátnőmmel 7 évesen a kerületben. Vettünk egy zacskós kakaót, meg kiflit, kiharaptuk a zacskó sarkát, benyomtuk uzsonnára, aztán felmásztunk a rakétába trécselni. Hol van az már?! Hát, kérem szépen itt. Egy kicsit újra megéreztem, milyen lassabban élni.

Az országban eközben egyre nagyobb teret kapott a vírusról való diskurzus, és eluralkodott a pánik. Azt vettem észre, hogy bennem viszont egyre nagyobb a nyugalom. Nem szenvedünk hiányt semmiben élelmiszer és egyéb árucikkek terén. Már a zárlat előtt feltöltöttem a házi patikát. Még teljesen józanul mérlegelve. Visszanyúltam nagyanyámtól hallott heti menütervhez. Napirendet és feladatkártyákat készítettem. Keretet adtam a mindennapoknak. Kijelöltem a határaim, határaink. Nyugodtabbá váltam a rendszerektől. Csírájában elkezdtem végre élni azt az életet, amit megálmodtam magunknak. No egyáltalán nem a bekeretezés hiányzott, vagy a szigor. Sokkal inkább a lassítás, a figyelem összpontosítása, kevesebb teendő, azok viszont megfelelően ütemeve stb.

Arra most nem gondolok, hogy mi gátolt eddig ebben engem. Ha majd visszaállunk, akkor tudatosítom magamban ezeket, de csak azért, hogy elkerüljem őket.

Rettentő furcsa lesz ez így leírva, de nekem, nekünk ez a helyzet hiányzott ahhoz, hogy végre kizökkenjünk. Hogy megálljunk. 

Nyilván senkinek sem hiányzik egy világjárvány...  Elképzelem, hogy megyek a terapeutámhoz és felteszi nekem azt a kérdést, hogy "Szerinted mi tudna téged rávenni arra, hogy változtass? Mi lenne az az esemény, dolog, ami után biztosan máshogy csinálnád a dolgokat?" Én meg rövid gondolkodás után azt felelném, hogy "Hát, figyelj, szerintem egy világjárvány." Kissé groteszk. Vagy abszurd?! De igaz.

Kicsit sajnálom, hogy egy ilyen horderejű eseménynek kellett rádöbbentenie arra, amit már régóta éreztem. Ugyanakkor hálás is vagyok érte. Nem tudom, kinek mit tartogat ez a helyzet. Nekünk egy hatalmas lehetőséget adott egyfajta újrakezdésre.

Családi alapkőletétel 2, csapó 1. Felvétel indul! 

Mi már szeretjük ezt a filmet! Forgassátok és nézzétek ti is a sajátotok! Szerintem jó lesz!

Az aki szép, az reggel is, szép.

És biztos nincs gyereke.

Szeptember óta szinte folyamatosan nosztalgiázok. Már-már valóságosan érzem az első Maya méhecskés radírom illatát. 

(Előre elnézést a sok angol közbeszólásért. Némiképp agyamra mentek a nörszöri rájmszok. Abban a  hitben vagyok, hogy ha Ferihegy közelében lakom és az angol mondókákat értem, akkor tudok angolul.)

Gyerekes reggelek

Az éjszakák olyanok, amilyenek. Erről majd máskor. Kapcsolódjunk ott bele az ébredés-elalvás fázisaiba, amit az átlag emberek reggeli ébredésnek hívnak. Mert ugye az anyukák, olyanok mint az építészek, kettőt alszanak karácsonyig. Minden évben. Amíg az utolsó gyermek is eléri azt a kort. Amit. Amikor már, átalussza, nem vándorol ágyról ágyra (mellről mellre), saját szobájában van, vagy elköltözött. 20 év. Túlzok. Vagy nem. Pont.

Csecsemős változat - 1 gyerek

Ébredés (sokadszorra) reggel 6 körül. Nyekeg. Még viselhető, majdnem aludni is tudnál mellette. Tekereg. Pucsít. Pukkant. Nyög. Észre veszed, hogy már egy ideje nem alszol, csak azt hiszed. (Igazából éberen figyeled, csukott szemmel.) Felsír. Táplálkozik. Kicsorog a reggeli a szája szélén. Kajakóma. Villámgyors mosdózás. Gyerek mellé vissza a nagyágyba. Igen, van, hogy együtt alszotok. Mert elveid illékonyak. (No, de ilyet?!) A kiságy, mivel igen dekoratív darab, már csak díszítő funkcióval bír. Visszaalvás reggel 8-ig. Ébredés, végleg. Jókedv. Gügyögés. Puszi. Höcögtetés. Öröm, boldogság. Produktum, örülés, pelenkacsere. Fáradtság, de fáradhatatlan örülés a csodacsemete láttán. A kávé hideg, van, hogy el se fogy. Lehet a tegnapit iszod?! Édes időtlenség és a naiv tudat, hogy uralod a helyzetet (az életet). 

Totyogós változat - 1,5 gyerek

Ébredés reggel 6 körül. Előzmény: Anya felébred, mert önző módon meginna egy kávét egyedül. (What?!) Cirkuszi gumi izomzatú nőket megszégyenítő mozgáskultúrával elhagyja a szülői ágyat, egy rács se reccsen. Mondhatni kilebeg a paplan habjai közül. A gyermek, laikus szemek számára, mélységes mély álmát alussza. Ahogy a mosdó helyiségben lefőzőtt kávé a mikróban megmelegszik, és még a melegítés végét jelző szerény csippanás előtt kivevődik, a gyermek felsír. Az első perctől vigasztalhatatlanul. Még mindig sír. Visszaaludna, ha hagyná magát, de ellenszegül. Ha oda tudsz feküdni mellé alszik, amíg a te tested melege érezhető. Ahogy újra kimennél, megint fent van. Kómás, morcos, leginkább semmi se jó, de visszaalvásról szó sem lehet. Az alvás a gyengék kávéja , tartja az ismert mondás a totyogók körében. Te mindeközben terhes vagy. A hangulatod nem túl fényes. Ugye a hormonok. Még bizakodó vagy. A konyhába igyekszel reggeli készítés ürügyén, gondolván biztos azért rí a csemete, mert éhes. Nyomodban  totyog a süvöltvény, aki maga se tudja, minek örülne. Még nem beszél, ezért te sem vagy biztos benne, hogy honnan indítsd a vigasz vonatot. Kihűlt kávéval a kezedben, gyermeked egyik térdeden egyensúlyozva tejbegrízt kavarsz. True story.

Kisgyerekes változat - 2 gyerek (egy nem óvodás és egy totyogó)

Ébredés reggel 6 körül. Az évek alatt megszerzett rutinnal alszotok vissza mindannyian legalább fél órát a 160*200-as francia ágyban, miután a férjed végre ráébredt, hogy egész éjszaka rossz helyen aludt a saját ágyában (gyerek szemmel nézve; egyébként csak dolgozni indul). Alapvetően jó kedvvel indul a reggel, ha nem morcolod meg magad az éjszaka során lerúgott veséid, az arcodba könyöklés és egyéb alapvetően véletlen, de igen fájdalmas testi érintések miatt. Van egy kis csetepaté a reggeli outfit kiválasztásánál, de még türelmednél vagy. Hihetetlen szerelmes vagy a férjedbe, vagy az apósodba, vagy bárkibe, aki lefőzi, mert készen vár a kávé. Tudod, hogy esélyed sincs egyedül elfogyasztani. Ahhoz tegnap éjszaka kellett volna felkelned, de akkor meg minek. Mindenki elégedett, pirul a piritós (mert általánosságban véve nincs friss kenyér - két gyerekkel közértbe?! No way!), harmónia, idill. Amíg ki nem választod a bögréket a kakaóknak. Egymás torkának ugrás. "Én iszom a békásból!" "Nem! Én akajom!" A gyerek tornádó végig civakodja magát a teljes konyha területén. A műsort vadászkutya idegzettel (azaz idegtől remegve) követed, és azonnali beavatkozásra készen szürcsölöd a (szokásosan) hideg kávét. 

Nagycsaládos változat - 3 gyerek (iskolás, óvodás, totyogó)

Reggel 6 óra előtt pár perccel. Arra riadsz, hogy a férjed keltegetni próbál. Még mindig úgy akarsz mozogni, mint egy artista, de már nem hiszel benne. Egy haldokló rozmárt vizionálsz, ahogy vonszolja magát a zord jégtáblákon. Nem érzed, hogy alvás közben pihentél volna. Fogzás, U know... Vagy betegség, vagy bármi más. Mivel épp az ébresztésed előtt altattad vissza a kicsit (legalábbis érzetre olyan, mintha), azt hiszed ma sikerülni fog egyedül meginni a kávéd. 6:05 már a nappaliban iszod a láva forró kávét. Nyikkan egyik, nyögdécsel a másik, a harmadik már éppen majdnem kiveri a tűz forró ébresztőd a kezedből, miközben kucorodni próbál. Konstatálod, hogy akkor ma sem sikerült, talán, ha ötkor kelek, á tökmindegy. Már magad sem érted, minek csinálsz ekkora ügyet ebből az egyedül kávézásból. Lassan köréd szállingózott a fészekalja. Húzóra megiszod a kávét, mert kell az erő és az éberség a folytatáshoz. Vihar előtti néma csend honol.

- Gyerekek! Menjetek felöltözni! 

- Minek, ha nem is akarok! Nem megyek ma iskolába, óvodába! Akkor sem alszom bent! Utálom! Nincs kedvem! Meddig kell még járni? Nem öltözök fel! Nem hozom a táskám! Nem mosok fogat! Világ legrosszabb anyája! Sosem vagy kedves! Ne apa ébresszen! Ne ébresszen senki! Nem megyek, már mondtam! Nem pirítóst kérek! Ne fésülj meg! Hagyjál békén!

Végül mindenki beül a kocsiba. Az oktatási intézmények felé szárnyalva hol a Retró, hol a Dankó rádió szolgáltatja a zenei aláfestést. Az iskolás már megbékélt, az óvódás már tervezi, hogy kivel mit játszik majd, a kicsi dalol ("üj ej a, éje a, kekekaka; é a ájo, éj a aa, u ú, u, ú, ejiejá, ejijeja; oji, oji, a-a).

Mire ketten maradunk a legkisebbel az anyataxiban végigfuttatom az indulást. Elmosolyodom, miközben felidézem, hogy megint Bangó Margit énekelt a  reggeli "Szívem első gondolata..." imádság alatt. 

Amikor több mint hat évvel ezelőtt megszületett Egyeske biztos rengeteg minden járt a fejemben. Javukat már felidézni sincs esélyem, hiszen azóta kétféle gondolat- és időzavaros, durva hormonkoktélos állapotban vagyok képes csupán működni. Várandós és laktáló üzemmódban. Egyik sem kedvez az agymunkának, értsd emlékezés, gondolkodás és efféle tevékenységek. Továbbá három kiskorúval vagyok egy fedél alatt, ami olyan mint a Madagaszkár pingvinjei mozifilmben a medúza szérum. Nem öl meg, csak tönkre tesz, mondja róla a főgonosz polip. A gondolkodás számomra már-már vállalhatatlan feladat. Örülök, hogy nem néznek még Tourette szindrómásnak. Ami egyáltalán nem lenne számomra sértő, hiszen a főbb tüneteket produkálom. Hívj fel, ha itthon van az összes gyerekem, majd rájössz, miről beszélek! (Durva verbális tic-ek)

Szóval sok mindenre gondoltam akkor, amire már nem emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy eszembe nem jutott, hogy a szüléssel jegyet váltok az utazás a személyiségem körül nevű járatra. 

De mivel olyan még nem volt, hogy gyerek bent maradjon, szokták biztatásul mondani szülések előtt (khm), így ez a szülés mellé bónuszként járó önismereti (tor)túra olyan volt, mint régen az egyetemen bizonyos tárgyak, kötelezően választható. Imádtam ezt  kategóriát! Amikor Egyeske világra jött, megkezdődött a saját megismerésem végtelen története (Ende után szabadon). 

Hát nem mondanám sétagaloppnak. Inkább egy "jóféle" pokoljárásnak. Egyszerre a jelenben, közben kutakodva a múltban, és előre vetítve nem kívánt és vágyott jövőképeket.

Alapjáraton, ismeretlenek számára viszonylag normálisnak tűnhetek. Kivéve talán a szoptatás közben becsöngető pizzafutárnak. Nála nem merem biztosra mondani... Természetesen az is vagyok, igyekszem elpakolni a szaknyelven anyamellnek hívott szerveimet, ha emberek közé megyek. Próbálom a legkevésbé lehányt és összetaknyolt ruháim felvenni, de habár a fiamnak azt mondom, hogy hátul is van szemem, a vállamon hátul található köpeteket nem mindig veszem észre. Szóval, alapvetően normálisnak látszom, de már érthetően nem  vagyok ugyanaz, mint a gyerekek előtt. Sokszor éreztem, hogy a szülésekkel eltűntem hirtelen...

Eltűntem, mert nem tehettem akkor és azt, amikor akartam. Szívesen, földöntúli örömmel tettem azt, amit kellett, miközben legszívesebben csak túléltem volna.

Eltűntem, mert idegenné váltam a saját testemben. Határtalanul büszke voltam magamra, hogy szültem. Mérhetetlen (ősi) erőt szabadított fel bennem az, hogy meg tudtam élni a természetes szülést. De nem láttam magam szépnek. Egy cseppet sem. Egyedül talán a hajam. Folyománya, hogy nem engedtem fodrászt három évig a közelembe.

Eltűntem, mert azzal, hogy anya lettem, visszavonhatatlanul beléptem anyáim sor(s)ába. Felszakadtak ősi (transzgenerációs) sebek, melyeket nekem, az új anyának kellett visszamenőleg és előre mutatóan kezelnem. Hatalmas feladattudattal dolgozom még most is őseim "hagyatékán". 

Eltűntem, mert új, félelmetes érzésekkel kellett szembenéznem, amiket legszívesebben letagadtam volna. Sokszor átéltem azokat az érzéseket, melyeknek az bántás lehet a végkimenetele egy végtelenül elgyengült ember, legesleggyengébb pillanatában. Csak a Jóistennek köszönhetem, hogy mindig adott annyi erőt, hogy a legkisebb mértékben se ártsak.

Eltűntem, mert elfelejtettem milyen volt nem anyának lenni. 0-24, 7-ből 7. Mindig, minden ugyanaz. Nincs hétvége, hétköznap, folyik az idő. Altatok, etetek. Főzök, mosok, takarítok, vásárolok, játszóterezek. Még nem tudok kimozdulni. Most nem tudok kimozdulni. Már nem is akarok kimozdulni.

Eltűntem. Ijesztő volt. Tüneteltem. Szorongtam. Pánikoltam. A gödör alján akartam a víz felszínén maradni. Kicsit Münchausenes hozzáállás. 

Aztán rájöttem, hogy nem minden rólam szól. Elengedtem a saját kezem, és megkerestem azt, aki anyaként lettem. Megismertem egy hihetetlenül erős küzdőszellemet, aki szarkasztikus humorral szemléli a mindenféle körülötte való életzajlást, aki érzékeny a környezetében élőkre ugyanúgy, mint magára. Aki felnőtt, és felnőtt az anyaságban az anyasághoz.

Köszönöm a gyerekeimnek, hogy megismertették velem a valódi önmagam. Néha lehettek volna egy kicsit kíméletesebbek. Nem tudom kitől örökölhették ezt a stílust!?

Idén sem állt meg a világ forgása a tanévzáró után, így visszavonhatatlanul, új áprilisként ránk tört a június. Hatalmas napi hőingásokkal, frontot követő frontokkal, jégesővel, kánikulával, égi háborúval, dörögéssel (ahogy Ketteske mondja), mindennel mi szem szájnak ingere és gyermek szervezetnek tereh. Arany János után szabadon.

A Bartók Béla 10-be is beszökött a nyár, és rohant (volna) nesztelen és esztelen a három, 0-24-ben otthon levő gyerek elől. A blogom a tanúja, hogy próbáltam már korábban mindenféle utakat arra, hogy a nyaraink békésebben, kreatívabban, élménydúsabban, színesebben, csendesebben, békésebben (vagy ezt már írtam?) teljenek... Én próbáltam! Úgy látszik mi vagyunk a szabályokat erősítő kivétel. 

Nem tudom, hogy más (nagy)családnak a nyár mit jelent... Mi minden nap, napjában többször is lejátszottuk a magyar futballtörténet legemlékezetesebb meccsét. Nem hiába no, szeretjük a focit.

Meccseztünk ébredés után, reggeli előtt, tízóraira, ebéd közben, alvás alatt, álmunkban, jöttünkben-keltünkben, Aldiban, Lildl-ben. Csupán egyetlen különbséggel, nálunk nem az eredmény 6:3, hanem a meccsben résztvevők kora. A rangadók kimenetele az esetek többségében egyenlő volt, ami egyik "csapatnak" sem kedvezett a továbbjutás szempontjából.

A sípszó után kedélyesen, és kicsit kényszeresen dúdoltam magamban a Künn a fákon kezdetű dal refrénjét, miközben Egyeske elvégezte a kezdőrúgást reggeli közben az étkező asztal alatt.

Nyár van, nyár, és röpke lepkékként szálltak a szelíd suhintások a hat és a három éves között. Ennek fényében nyert számomra értelmet, hogy miért is kell szinte minden reggel a büntetők kiosztásáig közelharcot vívnunk elsőszülöttemmel az öltözködést illetően. Egyeskének ötven fokban is kizárólag a 10-es számú, műszálas magyar mez a megfelelő ruházat. A kis utánpótlás. Cuki. 

Ebédhez készülődvén a déli harangszó aláfestéseként "Én vagyok a magyar Messi!" felkiáltással futott fel a hat éves válogatott a tizenhat méter sugarú körben szétszórt Lego kupacig, melynek origóján Ketteske éppen öt egész perce elmélyülten és monologizálva épített. Hulk Hogant megszégyenítő ugrással leteperte Borsószem királykisasszonyt. A kivédhetetlen támadást Ketteske sem tudta hárítani, ezért fejhangon hallatta a minden anyát odapenderítő sikolyt, de azzal egy időben beleharapott a pankrátor-focista lábába. Mivel fog és láb, nem jó barát, így hamar újra sírás hangjaira lehettek figyelmesek a kevésbé szemfüles szomszédok is. Ekkor osztottam ki két pofont, piros lapot. És a mérkőzés nagyja még hátra volt! 

Elmúlik, ne aggódj! - mondja minden hozzáértő, hiszen a tíz millió nevelési szakértő országa is vagyunk. Csak meg kell szokniuk a szünetet. - folytatják. Át kell állniuk. Értem. Arcomra fagyott mosollyal nyugtázom, hogy akkor kb. még 3 hétig gyepálni fogják egymást, mivel jó alkalmazkodók. 

Az nem lehet, hogy annyi nap a football jegyében teljen el! Szeretem a focit, de nem ennyire. És ha már labdarúgás, akkor inkább a hagyományosan űzött fajtáját preferálom. Azt, amit gólra játszanak. Abban legalább vannak szabályok. Bár, ha jobban belegondolok itt is vannak. Rá is kerestem az MLSZ szabályzatára. Mivel sok az átfedés az elvek között, így a teljesség igénye nélkül kiragadnék egy-két cikkelyt, melyben módosulások történtek a gyerekeim által űzött házi foci változatban:

• A labdát helyettesítheti bármi, léte nem is szükségszerű.
• Bármilyen tárgy, akár a kapufa is, szolgálhat kivédhetetlen ütés eszközéül.
• Amit a spori nem lát az nincs, vagy csináld úgy, hogy ne legyen nyoma. Vagy ordíts hangosabban az ellenfélnél, akkor biztos neked ítélnek.

Igazából nem is szabályok ezek, hanem törvények. Olyan farkasfélék...

A legfőbb szabály azonban az íratlanok közül való: ha a játékvezető kivörösödött fejjel, elhaló fejhangon sípol, akkor tanácsos minél hamarabb elhagyni a mérkőzés helyszínét, történjen az a pályán, vagy bárhol máshol, különben mindkét csapat vereséget szenved. Vereséget. Nem verést.

És Drága legjobb barátnőm! Köszönöm a Rúgom a bőrt című könyvet. Kedvenc lett. De sajnos irodalomból még képezni kell az aprónépet, mert sehogy sem hajlandók megérteni a szóképeket. Nekik a bőr az bőr. Sosem labda. De azért, köszi!

Ami eddig történt...

Nagy vonalakban felvázolnám széles olvasótáboromnak, hogy hogyan változott az életünk egy kicsivel több, mint két év alatt. Mert, ugye néha akadozik a szerverem, apadozik az írási lelkesedésem, meg a hullámok a fejem felett, meg a köd előttem, meg a köd mögöttem és a többi. Valahol fel kell venni a fonalat, amihez lassan már Ariadné segítsége is elkélne...

Szóval 2016 tavaszán eladtuk az édesapámtól kapott első családi fészkünket, a Sió kettest, ahogy Egyeske hívta. Kicsit ki is nőttük, kicsit csendesebb környékre vágytunk, kicsit rá is kellett volna költeni. Úgyhogy döntöttünk, és a kínálkozó lehetőségek közül kiválasztottuk a hozzánk illőt. A mélyvizes megoldást.

Saját tervezésű családi ház építése, a 10+10-es CSOK-kal, a férjem szüleinél lakással.

Vettünk egy telket, terveztünk egy házat, kerestünk kivitelezőt és átköltöztünk apjuk szülőházába. 

2016 őszén elsőszülöttünk megkezdte az óvodát. Arról már írtam, hogy milyen meseszerűen alakult az ő kiscsoportos léte. Papíron is, feketén-fehéren látszott az óvodában való tartózkodásának hol volt, hol nem jellege.

A közoktatásba való belépés markáns velejárója a gyermekek, majd egész család permanens ágynak esése. Megjártuk a Szent László Kórházat, a Balesetit és a Heim Pált is. A kórházi tartózkodás egy cseppet sem traumatizálta Egyeskét. A minap a Heim Pál előtt elhaladva megkérdezte, hogy "ez a Heim Pál Kórház"? Mondtuk neki, hogy igen. A következő kérdése az volt, hogy mikor jön megint ide. Engem, mint állandóan aggódó, fekete öves paramamit ott helyben levert a víz. Azonnal rávágtam, hogy remélem soha többé, mire Egyeske igencsak elszontyolodott. Aztán megértettem, gyerekfejjel a kórház jó, mert az aggódástól önkívületi állapotban lévő szülőanyák minden tilalmat negligálnak, ha az a poronty gyógyulását előmozdítja. Mobilozás, tabletezés, tévénézés időhatár nélkül, váháháááá! Itt lett volna a lehetősége a minőségibb minőségi időnek, de fiam nem élt ezzel a lehetőséggel. Az aggódástól megfáradva én sem erőltettem annyira. Mivel minden csoda, és a legtöbb kórházi megfigyelés is három napig tart, nem is bántam, hogy a zárójelentéssel együtt haza vonszolhattam azt a 15 kg társast, kisautót, színezőt meg miegymást. Inkább otthon minőségi időzzünk.

Annyira elirigyeltem fiamtól a kórház wellnesst, hogy decemberben én is kipróbáltam. Még egy kicsit rá is licitáltam a gyerekre. Bibibííí, anyát a szép sárga nínó autó viszi a kórházbaaaa! Sajnos az ok nem volt annyira humoros, ami miatt rohamkocsira szorultam. Elvesztettük Hármaskát, akit Egyeske nemes egyszerűséggel Gordonnak keresztelt el. Ez nem utal a politikai hovatartozásunkra, csupán a gyermek mese orientációját takarja, ugyanis ki ne tudná, hogy Gordon egy expressz gőzös Sodor szigetén.

2017 az építés éve volt. Én (sz)építettem a testemet. Azaz elkezdtem személyi edzővel edzeni, de a nagy áttörések és súly leolvadások előtt még hirtelen teherbe estem Négyeskével (akit Hármaskának fogok hívni). Továbbá leépítettem az egészségemet, mindenféle lelki történésekre hivatkozva. Bagatell. Egy csipetnyi IR, egy leheletnyi PM etc. (Ha valaki nem tudja visszafejteni a betűkódokat, az örüljön neki, mert akkor makk egészséges! Ahogy én is egyébként. Irónia vége.)

Mindeközben Apa épít(t)ette a házunkat. Az építkezés finisében Bauhausszal keltünk, Obiban ébredtünk és Praktikerrel feküdtünk. Álmunkban szárnyas szaniterek szálltak, színben hozzájuk passzoló wc kefével. Jártunkban-keltünkben cinkosan egymásra mosolyogtunk apával, hogy ni, az Auchan mosdójában is xyz csempe van, láttad, hogy a Mekis mosdóban xyz mosdó van, xyz csapteleppel. Te figyelj, a Burger Kingben három rétegű az ablak, vagy csak kettő? És fa, vagy csak fa mintájú műanyag? Szerinted ez a lazúr passzol az új cipőmhöz? Bővült a szókincsem is, amit hat év alatt erősen kikezdett már hol a terhességi, hol a kismama/szoptatós demencia. 

Ovit váltottunk. Alapozó tornára jártunk, és úsztunk is. Ketteskével szobatisztultunk. Bár itt nem indokolt a büszke kismama többes. A kisasszony két éves átmeneti állapotunk alatt megsokszorozta alap szókészletét. Minden nap közli is, már mindenki számára érthetően, a nők rendelkezésére álló napi szómennyiség 95%-át. Részben sokszoros ismétléssel, kreált, színes történetek árnyalt és erősen gesztikulált változatában.

Jöttünk, mentünk, (túl)éltünk. 

2018 áprilisában, stílszerűen, vallásunk fontos szakrális eseményeihez kötődve, egy halállal és újjászületéssel kapcsolatos ünnep napjain költöztünk. A Húsvétot, már a saját otthonunkban ünnepeltük. Nem kicsinyítve, vagy kicsúfolva, csak kicsiben másolva a Megváltót, nagypénteken mi is meghaltunk a dobozolásban, de Húsvét vasárnapjára feltámadtunk, elgörgettük az ágyaink elől a dobozokat, hogy valahova lépni tudjunk, és ezzel kezdetét vette az új életünk.

Most már júniust írunk. Hármaska ma 7 hetes, Ketteske Egyeske ex-óvodájában vendégeskedik, Egyeske pillanatok múlva berobban a bejárati ajtón maga mögött tudva a nyári szünetet megelőző utolsó előtti ovi napot, csatakiáltásával felébresztve az alvó Hármaskát. 

És a kávém megint kihűlt.