Amikor több mint hat évvel ezelőtt megszületett Egyeske biztos rengeteg minden járt a fejemben. Javukat már felidézni sincs esélyem, hiszen azóta kétféle gondolat- és időzavaros, durva hormonkoktélos állapotban vagyok képes csupán működni. Várandós és laktáló üzemmódban. Egyik sem kedvez az agymunkának, értsd emlékezés, gondolkodás és efféle tevékenységek. Továbbá három kiskorúval vagyok egy fedél alatt, ami olyan mint a Madagaszkár pingvinjei mozifilmben a medúza szérum. Nem öl meg, csak tönkre tesz, mondja róla a főgonosz polip. A gondolkodás számomra már-már vállalhatatlan feladat. Örülök, hogy nem néznek még Tourette szindrómásnak. Ami egyáltalán nem lenne számomra sértő, hiszen a főbb tüneteket produkálom. Hívj fel, ha itthon van az összes gyerekem, majd rájössz, miről beszélek! (Durva verbális tic-ek)

Szóval sok mindenre gondoltam akkor, amire már nem emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy eszembe nem jutott, hogy a szüléssel jegyet váltok az utazás a személyiségem körül nevű járatra. 

De mivel olyan még nem volt, hogy gyerek bent maradjon, szokták biztatásul mondani szülések előtt (khm), így ez a szülés mellé bónuszként járó önismereti (tor)túra olyan volt, mint régen az egyetemen bizonyos tárgyak, kötelezően választható. Imádtam ezt  kategóriát! Amikor Egyeske világra jött, megkezdődött a saját megismerésem végtelen története (Ende után szabadon). 

Hát nem mondanám sétagaloppnak. Inkább egy "jóféle" pokoljárásnak. Egyszerre a jelenben, közben kutakodva a múltban, és előre vetítve nem kívánt és vágyott jövőképeket.

Alapjáraton, ismeretlenek számára viszonylag normálisnak tűnhetek. Kivéve talán a szoptatás közben becsöngető pizzafutárnak. Nála nem merem biztosra mondani... Természetesen az is vagyok, igyekszem elpakolni a szaknyelven anyamellnek hívott szerveimet, ha emberek közé megyek. Próbálom a legkevésbé lehányt és összetaknyolt ruháim felvenni, de habár a fiamnak azt mondom, hogy hátul is van szemem, a vállamon hátul található köpeteket nem mindig veszem észre. Szóval, alapvetően normálisnak látszom, de már érthetően nem  vagyok ugyanaz, mint a gyerekek előtt. Sokszor éreztem, hogy a szülésekkel eltűntem hirtelen...

Eltűntem, mert nem tehettem akkor és azt, amikor akartam. Szívesen, földöntúli örömmel tettem azt, amit kellett, miközben legszívesebben csak túléltem volna.

Eltűntem, mert idegenné váltam a saját testemben. Határtalanul büszke voltam magamra, hogy szültem. Mérhetetlen (ősi) erőt szabadított fel bennem az, hogy meg tudtam élni a természetes szülést. De nem láttam magam szépnek. Egy cseppet sem. Egyedül talán a hajam. Folyománya, hogy nem engedtem fodrászt három évig a közelembe.

Eltűntem, mert azzal, hogy anya lettem, visszavonhatatlanul beléptem anyáim sor(s)ába. Felszakadtak ősi (transzgenerációs) sebek, melyeket nekem, az új anyának kellett visszamenőleg és előre mutatóan kezelnem. Hatalmas feladattudattal dolgozom még most is őseim "hagyatékán". 

Eltűntem, mert új, félelmetes érzésekkel kellett szembenéznem, amiket legszívesebben letagadtam volna. Sokszor átéltem azokat az érzéseket, melyeknek az bántás lehet a végkimenetele egy végtelenül elgyengült ember, legesleggyengébb pillanatában. Csak a Jóistennek köszönhetem, hogy mindig adott annyi erőt, hogy a legkisebb mértékben se ártsak.

Eltűntem, mert elfelejtettem milyen volt nem anyának lenni. 0-24, 7-ből 7. Mindig, minden ugyanaz. Nincs hétvége, hétköznap, folyik az idő. Altatok, etetek. Főzök, mosok, takarítok, vásárolok, játszóterezek. Még nem tudok kimozdulni. Most nem tudok kimozdulni. Már nem is akarok kimozdulni.

Eltűntem. Ijesztő volt. Tüneteltem. Szorongtam. Pánikoltam. A gödör alján akartam a víz felszínén maradni. Kicsit Münchausenes hozzáállás. 

Aztán rájöttem, hogy nem minden rólam szól. Elengedtem a saját kezem, és megkerestem azt, aki anyaként lettem. Megismertem egy hihetetlenül erős küzdőszellemet, aki szarkasztikus humorral szemléli a mindenféle körülötte való életzajlást, aki érzékeny a környezetében élőkre ugyanúgy, mint magára. Aki felnőtt, és felnőtt az anyaságban az anyasághoz.

Köszönöm a gyerekeimnek, hogy megismertették velem a valódi önmagam. Néha lehettek volna egy kicsit kíméletesebbek. Nem tudom kitől örökölhették ezt a stílust!?