A múlt héten Egyeske még utoljára megnézte, hogy áll-e az óvoda, ehető-e még a menza, jól kijön-e a kis barátaival, érte jön-e az anyja még mindig ebéd után (a sok fenyegetés ellenére) stb. Mivel mindent rendben talált, mint a Kenó sorsoláson a közjegyző, intett egy slendrián pá-t az intézménynek és a ballagó cimboráknak. 

Anya tervez, időjárás (ki)végez

Elérkezett a második szünidei nap. Még fülemben csengett, ahogy elbúcsúzott tőlem J. (Egyeske ovistársának édesanyja) az utolsó óvodai napon: "Jó hidegfrontot!" - mondta. Ő is ironimami, azaz (ön)iróniával élő édesanya. Fanyalogva elmosolyodtunk, mi anyukák, és inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel megpróbáltuk összegereblyézni a fejvesztve loholó lurkóinkat. Megérezvén a szilaj szabadságot fenyegető anyák szája szegletének rezdülését, minden gyerek ordítva, csukott szemmel menekült. Még ki se mondtuk, hogy "Gyerekek, indulunk haza!", csak vettünk egy mélyebb levegőt, már hüppögve-fröcsögve hömpölygött a biciklis gyerek-ördögszekér az óvoda kapujától 100 méterre. Mindenkinek más baja volt, de mindegyiknek volt baja. A babakocsisok elejtették a nyugi macikat, és/vagy éhesek voltak és/vagy fáradtak. A nagyoknak a világ összes fájdalmával sajogtak az ütközéstől kialakult sebeik, és mély barázdát szántott lelkükben az anyai meg nem értettség, azaz miért nem mehet át egyik a másikhoz, miközben a másik megy át egyikhez stb. Opera egy felvonásban.

Már sokszor említettem, hogy gyerekekkel minden áldott nap kísértetiesen hasonlít az őskáoszhoz (legalábbis nálunk), de a hidegfront "jótékony" hatásai nyomán az adott nap kőkemény, 24 órás pokoljárás, lidércnyomás, zombi apokalipszis. Valaki állandóan és vigasztalhatatlanul sír, valamiért, aminek sose tudjuk meg az okát. Megvan az, amikor bedugul az autópálya, vagy egy útszakasz? Tötyögsz, szötymörögsz, aztán padlógáz. Mindenki tekergeti a nyakát, hogy mi okozta a fennakadást. Látszólag nincs semmi oka. Na, ilyen a hidegfrontot kísérő baj-halmaz. Ok nélküli permanens, nevörending nyűglődés. Minden percben valaki ordít, sír, hörög, vergődik, nyüszög, nem alszik, fetreng, nem eszik, vonszolódik, kínlódik stb. Nem ragoznám, ismerjük...

A második szünnap hogy hogy nem, pont hidegfrontra esett.

Az én gyerekeim sem front rezisztensek. Ki lehet találni mennyire együttműködőek és cukik egy frontos napon. Föld körüli pályára állnak a nappali szőnyegén, és egy (eleinte még) láthatatlan köríven, fülsértő hanggal és sebességgel, fáradhatatlanul rohannak. Nincs baj a mozgással csak egy nappaliban minden csupa bútor, szeglet, él és sarok, székláb, parketta, szekrény. Még a négy gyereken edződött édesanyám is kivezényelte őket egy ilyen napon a teraszra, legalább a szabad levegőn veszélyeztessék a saját és a másik testi épségét. Szigorúan a teraszon található betonoszlop mellé tolták a hatalmas babzsák fotelt miközben műugró számokat gyakoroltak szárazon. Na, jó. Babtengerben. Ekkor anyukám még kijjebb tessékelte őket. Ha már nem törték be a fejüket, egy autó elütheti még őket biciklizés közben. A két se-hall-se-lát zsákmányolt egy korához illő járgányt és tepert, ahogy öcsém Hörije a mókuskerékben. Az utca végén egyszer csak feltűnt Palik László, mondván, azt hitte itt lesz a következő futam...

Tudván a közelgő frontról fáradtsággal vegyes félelemmel vetettem bele magam a következő mit csinálj a gyerekkel nyáron ötlet megvalósításába. Tütü mamánál egy nyugisabb napon nagyon bejött a célba dobós játék. Aszfaltkréta, körök, kövek, dobálás, pont gyűjtés. Semmi extra.

Rettentő lelkesek tudnak lenni a gyerekek bármennyi elért ponttól, pedig még enyhén szólva kialakulatlan a szám- és mennyiségfogalmuk. Olyan Pumuklis.

Huszonharminc, hármanhét...

Összesen tizenszázhúsz pontot gyűjtött Egyeske (210) a mamánál. A kicsi meg tigyencájhúúúú-t (természetesen ugyanannyit, mint a bátyja). Mivel láttam azt a határtalan örömöt, melyet az elért pontok okoznak, elhatároztam, hogy elkészítem az ötlettárban talált célba dobós játékot. 

Ilyesmi lett volna, csak nem kék és nincs kész...

Kerestem egy lepedőt. A gyerekekkel kerestünk négyzet, téglalap, kör alakú tárgyakat a lakásban. Fejlesztés otthon jeligére. Egyeske körberajzolta őket zsírkrétával, Ketteske közben kiszínezte a lepedőt. Finommotorika fejlesztés otthon. Szerkesztettünk még háromszöget, meg hatszöget is. Megszámoltam a csúcsokat, közben ismerkedtünk a konkáv és konvex fogalmával. Azaz hol tud elbújni a nyuszi a róka elől. Kivágtam a formákat. Közben dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy mekkora pedagógus lesz belőlem majd még 2 (3) gyerek múlva! Eldöntöttem, hogy körbe szegem varrógéppel az idomok kerületét, hogy erősebb, és jobban kivehető legyen az összes forma. El is kezdtem. Aztán változott a légnyomás, és megérezték a gyerekeim a front szagot. És átalakultak vérfarkassá.

Mindenki varrni akart, de közben mindegyik gyerek rejtélyes módon megsüketült és azon a hangon vinnyogott, amilyennel a füle zúgott. Egyetlen anyai szót sem hallottak, ennek következtében  többször majdnem átvarrták az ujjaim. Amikor már olyan hangerővel ordítottam, hogy a szomszédos idősek otthonában lakó siket nénik is szánakozva csóválták a fejüket, és anyósom tárcsázta a gyámügyet, feladtam a forma-cél bedobós lepedő varrást. Az önuralmam és a türelmem is biblikusan kicsivé zsugorodott. Pont akkora lett, mint a tű foka.

A bánatos radai csillámpóni varr nektek mindent fejlesztő célba dobó takarót! Pedig egy egész rendszert dolgoztam ki rá! Nemcsak pontszámok lettek volna rajta, hanem egy pörgethető karton korongot is készítettem volna hozzá, mint amilyen a Twister-ben van. Rárajzoltam volna az alakzatokat, és abba a formába kellett volna dobni, amit kipörget a soron következő dobó. Lehetett volna egyfajta ugróiskolának is használni, ha nem kötjük ki sehova, csak lefektetjük a földre. Abba az alakzatba kell beleugrani, amit kipörgetünk. Vagy megtekerhetjük még az egészet azzal, hogy pörgetünk, követ dobunk a formába és csak utána ugrunk bele. Végtelen variáció! Annyira sokrétű játék lehetett volna! Még pénzt is csinálhattam volna belőle! "Csak az a volna, ne lett volna."

Sic transit gloria mundi.