Van, aki nap, mint nap, van, aki csak elvétve, de egyszer mind megkapjuk a szemöldökfelrántó, öklöt összerántós, anyatigrisből sárkánnyá változtatós, örökzöld kérdést: "Miért nem tudtad ezt megcsinálni, hiszen egész nap itthon ülsz"!

Ülök?!

Elmagyaráznád, kedvesem, hogy az micsoda? A ragozásból látom, hogy ige. Ja, hogy az a tevékenység, amikor a fenekem hosszabb ideig, mint pár másodperc, érinti egy arra alkalmas tárgy, vagy egyéb dolog felületét?! Akkor emlékszem rá, hogy csináltam már ilyet. Nem, nem ma! Dehogy! Régebben! Nem, nem tegnap, kis butus... Igen, korábban, mondjuk a gyerekek megszületése előtt, ültem.

Ugyanis, egy anya, aki jelen esetben én vagyok, bárhogy is hozza világra a gyermekét, érthető okokból nem nagyon kívánja ezt a testhelyzet sokáig, hosszan vagy sokszor gyakorolni. A friss gátseb nyomán kialakuló, leírhatatlan érzések kíséretében még a puszta létezés is egy kín, nemhogy az ülés. Ágyról lekászálódni, kórházi menzán ülve ebédelni, ágyra visszamászni kimerítőbb, mint három Rubint Réka DVD-t végig edzeni egymás után és fájdalmasabb, mint LEGO-ba lépni. Hiszen ismerjük a fájdalom (szülői) fokozását, nem?! Fáj, nagyon fáj, még annál is jobban fáj, elviselhetetlenül fáj, és legutoljára LEGO-ba léptem.

Szóval, szülés után nem ülünk, hiába van rejtve a szülés szóban az ülés. Távolról sem, sőt hírből sem ismerik egymást, ad abszurdum, teljességgel kizárják egymást! Gyermekágyas időszakban szintén nem ülünk. Ad egy, még mindig van gátsebünk, és erre nemcsak a frontok nyomán altájon megjelenő fantomfájdalmak emlékeztetnek, hanem maga a be nem gyógyult, húzódó-nyúzódó szövet. Ad kettő, nincs rá lehetőség. Szoptatás közben, persze mímelhetünk valami ülés félét, de az csak a műfaj paródiájának tudható be. Kiskacsás úszógumin egyensúlyozva szopipárnával az ölünkben, mindezt megfejelve a jajveszékelő, éppen éhenhaló újszülöttünkkel. Nos, ez minden, csak nem ülés. És, ha ülésnek is mondanánk, nem az a tétlen fajta, amit számon kérnek rajtunk nem egyszer a GYES/GYED alatt a kedves rokonaink, ismerőseink, barátaink, üzletfeleink (Nyuszi nyomán, a Micimackóból).

Mikor nem ülünk még?

Nem ülünk, ha hozzátáplálunk, mert akkor mindig minden esik, repül, kenődik, köpődik mindenhova. Tehát etetés közben is táncot járunk egy egész guriga papírtörlővel a létező összes végtagunkon. De ha nem is vagyunk ennyire kényesek, vagy rendre igényesek, akkor sem csücsülünk hosszan, mert hozzuk az itatópoharat, a kiskanalat, a partedlit, a bármit, és mindezeket sosem egyszerre, hiszen abban nincs kihívás.

Nem ülünk, ha a kertben, vagy a játszótéren vagyunk.

Nem ülünk teregetés közben, vagy ha pelenkázunk.

A boltban sem ülünk le vásárlás közben.

Nem ülünk mosogatás, mosás, sütés-főzés közben.

Nem ülünk a gyerekkel való játék közben, mert akkor vagy térdelünk, vagy négykézláb várat, sínt építünk, vagy a végkimerültségtől nyúlunk végig a játszószőnyegen.

Nem ülünk felmosás, porszívózás közben sem, és akkor sem ha kutyát etetünk.

Nem ülünk a kuka behúzásakor, vagy a szemét kivivésekor sem.

Igazából, elég kevés esetben ülünk (otthon). És azok sokszor nem a legkellemesebb pillanatok.

Ülünk a beteg gyermekünk ágya szélén, sokszor akár éjjeleket átvirrasztva.

Ülünk néha összeroskadva, hajdani önmagunkat siratva egy-egy borzalmas nap után, vagy ha nagy trauma ér minket.

Ülünk, ha nagyon kimerültünk, vagy ha hirtelen rosszul leszünk (alacsony vércukor, vagy vérnyomás miatt).

Egyszóval, én, az otthon ülő anya sokszor nem képes a gyermekes létfenntartáshoz szükséges feladatokon kívül mást elvégezni. Igen, nincs időm vasalni, vagy főzni, vagy kitakarítani, vagy rendet rakni stb. Mindenki válassza ki, hogy mire nincs kapacitása. Hiába vagyok itthon, a napom ugyanannyi órából áll, mint bárki másnak. Ez meglepő, de nálunk sem görbül a tér-idő kontinuum, szóval egy nap idehaza is 24 óra.

Ennek ellenére nekem semmi lelki problémát nem okoz a sok ténykedés, a gyerekekkel és az itthon levés. Én szeretem ezt a műfajt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a reggeli kávé(i)mat nem esne jól nyugton ülve elfogyasztani. De anyaként felesleges irreális elvárásokat támasztani és fenntartani.

A kávé kétszer kihűlve a legjobb. Kész adult surprise (a Kinder tojás nyomán), ha a mikróban találok egy otthagyott bögrét! Van varázsa a ülve-dajkálós kávézásnak is!

Szívesen ülnék, de nem megy.

Kedves kérdezőm, az jó lenne, ha mi viszont ülnénk e fölött a kérdés felett egy kicsit! Hogy mire nem jut itthon (nem) ülve időm. Ha Te most itt vagy, és némileg számon kérő hangon hozzám intézted ez a kérdést, akkor hogy is van ez?! Biztos, hogy minden az én feladatom ebben a háztartásban és annak táján? Igen?! Na, akkor most üljünk le, és ezt beszéljük meg!