...arról, hogy mi az egészségpénztári számlaszámuk, mert kapásból inkább nekik utalnánk az alapból nekünk járó összeget. Felesleges ugyanis érintőt vennie a mi számlánkon. Nyugodtan rendelkezzenek vele. No para. Vagy nyithatnánk egy számlát a patikánkban, régmúlt korok jó szokására emlékezvén. "Írja csak a számlámhoz, Gizike!" Aztán, ha eljön a nyár, részletekben kiegyenlítjük a felhalmozott tartozást. Csak egy ötlet...
Decembertől március végéig egyhuzamban, állandó jelleggel betegek voltunk. Azóta ímmel-ámmal, de visszaesünk. Kemény harc folyt a hörghuruttal és más huncut nyalánkságokkal (takonykór folyományaként fellépő csípőgyulladás). Most épp bátran írom a múlt idő -t jelét, mert csak orrot kell szívni és csak antibiotikumot kell adni, mást nem. "Nehéz dió" ez a betegség téma. Nem nehéz. Inkább drámai dió. Vagy tragikomikus. Az ismerőseim már nem úgy köszöntek nekem, ha esetleg nagy véletlen találkoztunk valahol a házunkon kívül (patikából jövet-menet), hogy "Szia! Hogy vagytok?", hanem úgy, hogy "Na, most épp melyik?" Lehetséges válaszok: "Köszönöm kérdésed! Most A) Egyeske B) Ketteske C) Mindkettő beteg."
A szemfüles szociológusok már kiszúrták, hogy a lehetséges válaszok között nem szerepel egy nagyon fontos kategória, nevezetesen a D) Egyik sem válasz. Oka: MERT ILYEN ESET NINCS!!! Drága barátom! Nincs olyan, hogy ne lenne/ lett volna beteg az egyik, vagy a másik gyerekem. Klasszikust idézve: "Ilyen nincs és mégis van!" Van. Persze, hogy van olyan, hogy egyik sem beteg. Egy messzi távoli galaxisban. Ahol nem volt, nincs és nem is lesz vírus, és gyerek sem, és nem lesz betegség sem, "és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé", és egyébként is, naugye.
Tudom én, hogy nem vagyok, voltam ezzel a betegeskedéssel egyedül, hiszen már a Béres reklám óta tudható ez, és a börtönéből szabadult sas lélekként játszótéren száguldó betegséggócok (értsd gyerekek) kísérői is arról számoltak be a fertőzések közti "tiszta" állapotban, hogy most épp egészséges(ek) a gyerek(ek). "Parancsol? Egészségest tetszett mondani?! Nem, ez a gyerek jelenleg TÜNETMENTES, de bizonyosan nem egészséges." - kedvetlenítettem el megannyiszor anyatársaimat az utóbbi néhány hónap alatt.
Szóval, nem mindig nyugtat a tudat, hogy más gyereke is ugyanabban, vagy még ilyenebb helyzetben van, volt. A tudat maga nem nyugtat, viszont hálára sarkall és a hála az némileg megnyugtat. Pontosan az elkövetkezendő éjszakán kezdődő köhögőrohamig. Addig nagyon nyugodt vagyok. Utána már nagyon nem.
Check in
Szóljon ez a bejegyzés a továbbiakban az anyaság egy általam kevésbé kedvelt területéről. A családot érintő egészségügyi kérdésekről.
Legfőbb problémám, hogy azt érzem mindenhez és teljes mértékben értenem kell, ami persze irreális elvárás és teljességgel lehetetlen. Hogyan döntsek az általam ismeretlen fehérköpenyes világban akkor, amikor nem(csak) a saját bőrömről van szó, hanem sokkal többről, a gyerekeméről? Patetikus?! Inkább, az legyen, mint apatikus... Patikus... No lám, már megint azok a gyógyszerészek... Hm... Mostan pedig kezdetét veszi a Barangolások a fehér köpenyek birodalmában c. írássorozat.
Tű a kazalban, avagy gyakorlatlan kismama a várandós vizsgálatok tengerében
Amikor megláttam 2011. decemberében a két csíkot, az öröm és bódottá után kisvártatva megjelent a szorongás. Gugli barátomat gyorsan kérdőre is vontam, hogy akkor mennyi az annyi a vérvételek és egyéb tűszúrások terén? Nos. Kicsit azt éreztem, mint Vörösmarty Istene "elborzadott (...), /S bánatában ősz lett és öreg".
Kis hazánkban az anyasági juttatások nagy részéhez szükséges látogatnunk mindennemű egészségügyi szervet és személyt a várandósság alatt. Ez kötelező. Elvileg mindenkinek. A gyakorlatban nyilván árnyaltabb a kép. Itt nincs nagy mozgástér a döntéshozásban. Menni kell. Nőgyógyász, labor, EKG, fogorvos, háziorvos, védőnő alap. És aki nem olyan szerencsés, mint én, annak endokrinológus, diabetológus, aneszteziológus és még ki tudja kik. A legtöbb vizsgálat igen humánus, elenyésző a torokra támadó asszisztensek száma. Ja, mégse... Meg az a nyamvadt labor, csak az ne kéne...
Nekem sosem volt kérdés az, hogy orvos leszek-e (vagy katona, vagy vadakat terelő juhász...), ugyanis annyira irtózom a tűtől, hogy csak egy pár fajtáját vagyok képes megTŰrni. Ezek: kötőtű, horgolótű, hústű, varró tű és hajtű. A közel 50 éve inzulinos cukorbeteg nagymamám egyetlen belövését, vagy vércukor mérését sem tudtam szemeltakarás nélkül "végignézni".
Visszatérve a tű-matekra: Egy csapolás a várandósság megállapítására, plusz egy kis pajzsmirigy, meg egy vércsoport, meg anititest, meg szifilisz, meg hbsag ez összesen (alsó hangon) 6 ampulla, éhgyomorra, elsőre, kb. 8 hetes terhesen. Indul a banzáj, kisanyám! Aztán jönnek a vércukormérős egyet fizet kettőt kap akciós vérvételek, amiken egy alkalommal kétszer is böknek. Van olyan hely, ahol welcome drink is van. Tömény cukros oldat, egy leheletnyi citromlével. Csúfolják limonádénak. Máshol svédasztalos reggelit biztosíthat magának a kismama a két bökés között (1 zsemle, 2 dl tej). És ne hagyjuk ki a végstádiumos időszakban lévő kegyelemdöfést se, amikor megint néznek egy kis antitestet, meg amit akarnak. Biztos kedvelik Shakespeare-t...
Nos tehát, még magzat a gyermek, de már ebben a csodálatos szimbiózisban annyit abajgatnak mindkettőnket az egészségügy elhivatott és kevésbé elhivatott szakemberei, hogy kijut belőle bőven nemcsak kettőnknek, hanem az egész családnak. Eddig még csak a különböző vérvételeket vettem számba.
Ezután jön a szülés. Ha kórház a választás, akkor ott kaphatunk egy jó kis beépített branült (vagy hogy hívják-ot), és ha úgy járunk, mint én, akkor szépen lecsepeg egy adag antibiotikum, kapunk egy szurit popóba is, mert az jó, és a vajúdáshoz rendkívül szükséges, valami méhösszehúzódást kiváltó cucc. Érezzük az iróniát, ugyi?! Ha szülésindítás van, vagy csak kicsit gyorsítanánk a tempón, mert olyan uncsi vajúdni, akkor jöhet még egy kis oxi is. És nem a pattanástalanító fajta...
Tehát, ha orvosok, akkor tűk. És akkor még nem is szóltunk az episiotómia ellátásáról. De szépen mondtam. Mondjam közérthetőbben? (Kedves férfi olvasók, ugorjatok egyet a következő címsorhoz! Pls!) Magyarul: a (gátmetszés során keletkezett) gátseb összevarrásáról. A családok nőtagjai kábítják a beavatás (értsd szülés) előtt álló aktuálisan várandós egyedeket olyan hangzatos kijelentésekkel, hogy a varrást már meg sem érzed stb. Nem hasonlítanám semmihez sem a művelet tevékenysége közben feltörő érzésegyüttest. Elég legyen annyi, hogy valószínűleg erre az eljárásra is az áll, mint alapvetően a kellemetlen dolgok feldolgozására, hogy az idő mindent megszépít és minden sebet begyógyít (de akkor minek varrni?! jó-jó, ez csak költői kérdés)... Ezért mondhatják sokan, hogy nem fáj. NEM FÁJ!!! NEM FÁJ!!! Á, dehogy!
Ab ovo parturitionis
Nem tudok latinul. Vállalom, hogy begugliztam. Azt akartam ékes latinsággal kifejezni, hogy anyaként az első nagy fehér köpeny sokk (a sok sztk-zás után) a szüléskor ér minket.
Az első igazán komoly döntést magával a szüléssel kapcsolatban kell meghoznunk. Igen.
Nyilatkoznom kell, hogy mit, hogyan akarok. Vagy hagyom sodortatni magam. Vagy más szóval, bízom a fogadott orvosomban, szülésznőmben, bábámban, dúlámban stb.
Tehát, hogy döntök? Otthon szülök? Kórházban szülök? Fekve szülök? Vízben szülök? Császárral szülök? Fájdalomcsillapítóval szülök? Apával szülök? Programozottan szülök?
És ez még korántsem az összes lehetséges kérdés, amit feltesz magának a kismama, a kismama orvosa, szülésznője, bábája, dúlája, anyja, anyósa, sógornője, szomszédasszonya, barátnője stb. Már a 2 in 1 állapotban annyi a kérdés, hogy úgy nézhetünk ki, mint akinek éppen rohama van, az állandó fejkapkodástól. "Száz a kérdés, egy a válasz"... És sokszor hiába van kismillió szüléstervünk, úgyis más dönt helyettünk... Mondjuk maga a magzat. Az is lehet, hogy mi nem tudunk dönteni, mert nem dönthetünk (a baba fekvése, a várandósság körülményei, egészségünk rizikófaktorai miatt), mert a körülmények úgy hozzák (hirtelen kialakult mindenkit érintő életveszélyes állapot), mert nem érdekel senkit a döntésünk stb.
Sajnos, nem sajnos, muszáj dönteni, mert az említett szituációban nemcsak én vagyok érintett. A döntéseim következményét bizony más is a saját bőrén tapasztalja. Ez a valaki pedig a születendő, születő gyerekem.
Premamiként felfoghatjuk ezt a döntéshozósdit felkészítőnek, vagy gyakorlásnak. Nem mintha a várandósság, vagy a szülés kapcsán kialakult döntéshelyzetek bagatellek lennének. Csakhogy igazi mamiként csillió döntést kell hoznunk, mindenféle területen, sokszor teljesen járatlanul az adott területen, a gyermekünkkel kapcsolatban.
On board
Ott tartunk, hogy megszületett a gyermek. Isten hozta a fedélzeten! Őt is és minket is. Miközben az összes közhelyen mélázva (egy korszak véget ért, egy új kezdődik, ez egy új időszámítás, most minden megváltozott, innentől nem alszom stb.) fekszem (még) a szülőszobán, karomban a gyönyörűséges, szülés jeleit még magán viselő magzatommal, a semmiből elém tornyosul a szülésnél segédkező orvos és vészjósló arccal megszólít:
"Anyuka! Közölnünk kell Önnel valamit!"
Összecserélték! Valami baja van! Hiányzik valamilyen létfontosságú szerve! Komplikáció volt a szülés alatt! Minden átsuhan ilyenkor az anya agyon.
"A gyermeke nagy valószínűséggel..."
Menten elájulok, ha még tovább tartja a hatásszünetet, hát ember az ilyen?! Tessék már kinyögni!!!
"Dongalábas."
Ott akkor, abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Legbelül azt éreztem, hogy de jó, hogy "csak" ennyi.
Ez a dongalábacska VIP belépő volt a friss családnak a fehér köpenyek birodalmába.
