Kedves Olvasó(m)!

Nem tudom, hogy a Te szívedből szólok-e, vagy lesz-e valami, amiben magadra ismersz olvasás közben. Amiről ez a bejegyzés szólni fog, az én életem, élethelyzetem, amibe szöges bakanccsal gázolt bele a koronavírus, és azt kell írjam, hála Istennek (minden irónia nélkül).  

Mea culpa 

A legfélelmetesebb ebben a korona dologban, hogy nekem, nekünk, a kis családunknak tényleg ez a kvázi karantén kellett, hogy végre leállítsuk azt a verklit, amiről már egyikünk se tudta, miért és kinek-minek teker. Ha a frissen, szigorúan karantén kergeség ellen vásárolt hörcsög minden éjjel úgy teperne, mint mi egy héttel ezelőttig tettük a mindennapokban, már nem élne a kis jószág (pedig durván tolja ő is az esti műszakot). Ez a vírus kirántotta lábaink alól a talajt mókus kerekestül...

Hogy mivel foglaltam el magam múlt hét csütörtökig? Dagonyáztam a játszmákban (férjjel, gyerekkel, bárkivel). Feladathegyeket görgettem magam előtt állandó önostorozással fűszerezve. Mantráztam magamnak és a kétéves hallgatóságomnak, hogy mit nem sikerült teljesíteni, mi van még hátra. "Jaj a mosogatógép! Jaj a szennyes! Jaj nincs ebéd! Jaj porszívózni kell!" Apró-cseprő ügyeken agonizáltam az unalomig. Panaszkodtam, rohangáltam, egy pillanat nyugtom nem volt, úgy, hogy a két nagyobb óvodában és iskolában voltak, minden nap fél négyig. Ha éppen nyugalom szállta meg a házat, annyira megijesztett a stressz hiánya, hogy szorongani kezdtem, és bepánikoltam. Fizikailag is rosszul lettem, nem egy alkalommal.

Az utóbbi időben többször megkérdeztem magamtól, hogy kinek az életét élem én? Mert, hogy egyáltalán nem ezt képzeltem el magamnak, magunknak, az is biztos! Pedig mindenünk megvan. Szép ház, autó, egészséges gyerekek, tökéletes társ. Mi a bánat bajom van nekem?! De most komolyan.

Heuréka!

Már egy ideje figyeltem a világból jövő koronás híreket. Még csak Kína volt érintett. Akkor féltem, hogy mi lesz ha... Mi lesz, ha Magyarországon is megjelenik? Asztmatikus a kicsi. Uramisten... Nem akarom. Amikor elkezdtem kicsit jobban feltölteni a raktárunkat, még jót mosolyogtak rajtam a legtöbb helyen. Peregtek a napok. 

Mielőtt meghozták az iskolák bezárására vonatkozó döntést, már két hete nem jártam nagy áruházakba vásárolni, csak a pár száz méterre lévő kisboltba mentem el. Gyerekkorom kis ABC-je. Igazi közért hangulat, az épület és a berendezés meg teljesen retró. Ugyanaz a csemege pult, meg sorok mint 25 éve. Az eladó hölgy a régi vágású mindenkit név szerint ismerő Évike. Kedélyes, mosolygós, cseverésző. Egyébként gyerekként is jártam itt. Akkor még simán biciklizhettem a barátnőmmel 7 évesen a kerületben. Vettünk egy zacskós kakaót, meg kiflit, kiharaptuk a zacskó sarkát, benyomtuk uzsonnára, aztán felmásztunk a rakétába trécselni. Hol van az már?! Hát, kérem szépen itt. Egy kicsit újra megéreztem, milyen lassabban élni.

Az országban eközben egyre nagyobb teret kapott a vírusról való diskurzus, és eluralkodott a pánik. Azt vettem észre, hogy bennem viszont egyre nagyobb a nyugalom. Nem szenvedünk hiányt semmiben élelmiszer és egyéb árucikkek terén. Már a zárlat előtt feltöltöttem a házi patikát. Még teljesen józanul mérlegelve. Visszanyúltam nagyanyámtól hallott heti menütervhez. Napirendet és feladatkártyákat készítettem. Keretet adtam a mindennapoknak. Kijelöltem a határaim, határaink. Nyugodtabbá váltam a rendszerektől. Csírájában elkezdtem végre élni azt az életet, amit megálmodtam magunknak. No egyáltalán nem a bekeretezés hiányzott, vagy a szigor. Sokkal inkább a lassítás, a figyelem összpontosítása, kevesebb teendő, azok viszont megfelelően ütemeve stb.

Arra most nem gondolok, hogy mi gátolt eddig ebben engem. Ha majd visszaállunk, akkor tudatosítom magamban ezeket, de csak azért, hogy elkerüljem őket.

Rettentő furcsa lesz ez így leírva, de nekem, nekünk ez a helyzet hiányzott ahhoz, hogy végre kizökkenjünk. Hogy megálljunk. 

Nyilván senkinek sem hiányzik egy világjárvány...  Elképzelem, hogy megyek a terapeutámhoz és felteszi nekem azt a kérdést, hogy "Szerinted mi tudna téged rávenni arra, hogy változtass? Mi lenne az az esemény, dolog, ami után biztosan máshogy csinálnád a dolgokat?" Én meg rövid gondolkodás után azt felelném, hogy "Hát, figyelj, szerintem egy világjárvány." Kissé groteszk. Vagy abszurd?! De igaz.

Kicsit sajnálom, hogy egy ilyen horderejű eseménynek kellett rádöbbentenie arra, amit már régóta éreztem. Ugyanakkor hálás is vagyok érte. Nem tudom, kinek mit tartogat ez a helyzet. Nekünk egy hatalmas lehetőséget adott egyfajta újrakezdésre.

Családi alapkőletétel 2, csapó 1. Felvétel indul! 

Mi már szeretjük ezt a filmet! Forgassátok és nézzétek ti is a sajátotok! Szerintem jó lesz!