Nehezen múlnak a (hó)napok...

Ugyebár, itt a nyár. Itthon van a gyerek, a tetőtéri hálószobákban 30 fok van éjszaka (nappal egy hangyabokányival több), vezetés közben a kocsi inverz kétéltűvé változik (lévén, hogy patakokban ömlik mindenkiről a víz, és derékszintig ér az utastérben). És halálra lehet rémíteni a bikini gondolatával. 

Nem tőlük félek!

Kánikula van a köbön. Ilyenkor csak tón vón jó, úgyhogy kikeressük a legbababarátabb apartmant és beindulunk. Jó magyar módjára, nekünk még mindig a Balaton a Riviéra, tehát "kocsiba be, ablakot le" és irány az autópálya. És fel is sorakoztattam az egész magyar könnyűzenei palettát. Gumicsizmát és esőkabátot csak azért szoktam pakolni, mert jeligém, hogy mindenre kell készülni. És eddig a nyári időjárás nem cáfolta meg a gondolatmenetem. Idén is kijutott nekünk a jóból.

Esik az eső, csepereg, sorversenyre gyerekek

Zivatarok, felhőszakadás, egész napos csendes angolos eső és egyéb vizes nyalánkságok. Nálunk Spárta van, ha két percig nem esik, akkor megyünk fürdeni, mert Balatonon vagyunk, és itt fürdeni kell! Amikor azonban két percre sem áll el, akkor kezdődnek a gondok. 

Kelés hajnali 7 órakor. Attól, hogy nyaralunk a gyerekek biológiai órája nem áll át hálidéj üzemmódba. Ki gondolta volna... Hamvába holt törekvések a visszaaltatásra, hogy legalább mi, szülők, hadd lustálkodjunk már. Elvek sutba dobása tizedmásodpercek alatt. "Nesze, itt a tablet, játsszódjá' egy kicsit!" Utána egész nap konstans lelkifurdancs, az elvek sutba dobása okán, anyai részről. Reggeli. 

A tabletezés továbbra sem hagy nyugodni. Rágódom. Ténylegesen és elvi szinten is. Hol húzzuk meg a határt? Nem lehet határok nélkül játszani. Játék. Határok. Heuréka! "Játék határok nélkül!" - születik meg a gondolat, de már régen nem a digitális kütyükre vonatkozóan. Az asszociációs láncolat végigjárása közben visszatértem a viharos valóságba, és kitaláltam, hogy sorversenyt csinálunk, ha már az időjárás így "megengedte"...

A hajdani televíziós játékot csak annyiban adoptáltuk, hogy volt sárga a gyerekeim ruháján. A díszletet, a jelmezeket, a feladatokhoz szükséges bőséges és szórakoztató eszköztárat nem tudtuk megidézni. Igaz, nem is volt cél. Továbbá csecsemőknek, esetünkben sorverseny-szűz gyerekeknek minden új alapon, bőven elégséges volt az evőkanál-kupak-ásványvizes palack-labda kelléktár.

A feladatok hűen tükrözték a rájuk fordított minőségi készülést. Persze ez csak egy képzett animátornak, vagy egy mindent megélt szülőnek (és nekem) tűnik fel. Tehát, volt:

• kupak egyensúlyozás kanálban, asztal körül, időre
• labda egyensúlyozás ásványvizes palack száján, asztal körül, időre
• labda szlalomozás, apa által készített pályán, törölközőkből, időre
• célba gurítás, különböző méretű labdákkal, ásványvizes palackokra
• palack akadálypálya (ásványvizes palackok átugrása)
• kosárlabda, pontosabban (felmosó)vödörlabda

A feladatok teljesítése, a pontszámítás, az eredményhirdetés és a díjazás együttesen nem haladta meg a 45 percet. DE! volt az időjárásnak kb. háromnegyed órája meggondolni magát. Hála Istennek, úgy ráijesztettünk a légköri tevékenységekre, hogy megszűnt esni, és innentől zöld, de vizes utat kaptunk minden programra.

Rövid összekészülés után (szintén 45 perc), elmentünk Balatonboglárra játszóterezni (a bobnál túl sokan voltak, a kilátóhoz nem volt elég indíttatás, a kalandpark vizes volt), majd átgurultunk Balatonfenyvesre, hogy századmagunkkal szafarizzunk a fenyvesi kisvasúton, mert nincs jobb dolog a világon a vonatoknál!

Apjukkal abban a tudatban voltunk, hogy a Váli-völgyi kisvasútnál értelmetlenebb járat nem létezik, de azért a fenyvesi vasútban, lehet, hogy mozdonyára találna... Mindkét vonal szuper, izgis, csodás, klassz, csak szuperlativuszokban tudok róluk beszélni, de akkor is. Jobbra nézünk préri, balra nézünk préri, végállomás (?) préri. És ugyanez vissza. Mivel már rutinosak vagyunk, tudjuk, nem kell túlgondolni a gyerekeknek tervezett programokat. Felültünk egy vonatra, ami el is indult, sőt, megtett néhány állomást! Nem kell ennél misztifikáltabb szórakozás. A kalauz, a vonat "mosdója", a fék, a két kocsi közti zárt ajtó, a többi család nass készlete bőven elég látnivaló és inger a gyerekeinknek. A tájban gyönyörködjön az, akit nem köt le a kóla sziszegése és a csoki, vagy csipsz papírok csörgése... Mi csak kiflit vittünk. Mondom, hogy Spárta van.

Szárszó felé félúton összeverekedtek az aprónépek, így majdnem lett egy siófoki kórház körünk is. De utóbb kiderült, hogy Egyeske nem törte ki Ketteske karját, csak elhajlította arra, amerre az alapból nem hajlana annyira, amit a kisebb végkimerülésében egy kicsit túlreagált, amit az anyjuk jó szokásához híven túlaggódott...

Mire mindenki kedélye megnyugodott, az időjárás is átgondolta a dolgokat, és másnapra már olyan biztatókat mondtak az időjósok, mint a Balaton vize 22 fok lesz, a legmagasabb nappali hőmérséklet 26 fok körül alakul. Gyerekek! Holnap fürdőidő lesz, úgy készüljetek! Megyünk a strandra! 

A múlt héten Egyeske még utoljára megnézte, hogy áll-e az óvoda, ehető-e még a menza, jól kijön-e a kis barátaival, érte jön-e az anyja még mindig ebéd után (a sok fenyegetés ellenére) stb. Mivel mindent rendben talált, mint a Kenó sorsoláson a közjegyző, intett egy slendrián pá-t az intézménynek és a ballagó cimboráknak. 

Anya tervez, időjárás (ki)végez

Elérkezett a második szünidei nap. Még fülemben csengett, ahogy elbúcsúzott tőlem J. (Egyeske ovistársának édesanyja) az utolsó óvodai napon: "Jó hidegfrontot!" - mondta. Ő is ironimami, azaz (ön)iróniával élő édesanya. Fanyalogva elmosolyodtunk, mi anyukák, és inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel megpróbáltuk összegereblyézni a fejvesztve loholó lurkóinkat. Megérezvén a szilaj szabadságot fenyegető anyák szája szegletének rezdülését, minden gyerek ordítva, csukott szemmel menekült. Még ki se mondtuk, hogy "Gyerekek, indulunk haza!", csak vettünk egy mélyebb levegőt, már hüppögve-fröcsögve hömpölygött a biciklis gyerek-ördögszekér az óvoda kapujától 100 méterre. Mindenkinek más baja volt, de mindegyiknek volt baja. A babakocsisok elejtették a nyugi macikat, és/vagy éhesek voltak és/vagy fáradtak. A nagyoknak a világ összes fájdalmával sajogtak az ütközéstől kialakult sebeik, és mély barázdát szántott lelkükben az anyai meg nem értettség, azaz miért nem mehet át egyik a másikhoz, miközben a másik megy át egyikhez stb. Opera egy felvonásban.

Már sokszor említettem, hogy gyerekekkel minden áldott nap kísértetiesen hasonlít az őskáoszhoz (legalábbis nálunk), de a hidegfront "jótékony" hatásai nyomán az adott nap kőkemény, 24 órás pokoljárás, lidércnyomás, zombi apokalipszis. Valaki állandóan és vigasztalhatatlanul sír, valamiért, aminek sose tudjuk meg az okát. Megvan az, amikor bedugul az autópálya, vagy egy útszakasz? Tötyögsz, szötymörögsz, aztán padlógáz. Mindenki tekergeti a nyakát, hogy mi okozta a fennakadást. Látszólag nincs semmi oka. Na, ilyen a hidegfrontot kísérő baj-halmaz. Ok nélküli permanens, nevörending nyűglődés. Minden percben valaki ordít, sír, hörög, vergődik, nyüszög, nem alszik, fetreng, nem eszik, vonszolódik, kínlódik stb. Nem ragoznám, ismerjük...

A második szünnap hogy hogy nem, pont hidegfrontra esett.

Az én gyerekeim sem front rezisztensek. Ki lehet találni mennyire együttműködőek és cukik egy frontos napon. Föld körüli pályára állnak a nappali szőnyegén, és egy (eleinte még) láthatatlan köríven, fülsértő hanggal és sebességgel, fáradhatatlanul rohannak. Nincs baj a mozgással csak egy nappaliban minden csupa bútor, szeglet, él és sarok, székláb, parketta, szekrény. Még a négy gyereken edződött édesanyám is kivezényelte őket egy ilyen napon a teraszra, legalább a szabad levegőn veszélyeztessék a saját és a másik testi épségét. Szigorúan a teraszon található betonoszlop mellé tolták a hatalmas babzsák fotelt miközben műugró számokat gyakoroltak szárazon. Na, jó. Babtengerben. Ekkor anyukám még kijjebb tessékelte őket. Ha már nem törték be a fejüket, egy autó elütheti még őket biciklizés közben. A két se-hall-se-lát zsákmányolt egy korához illő járgányt és tepert, ahogy öcsém Hörije a mókuskerékben. Az utca végén egyszer csak feltűnt Palik László, mondván, azt hitte itt lesz a következő futam...

Tudván a közelgő frontról fáradtsággal vegyes félelemmel vetettem bele magam a következő mit csinálj a gyerekkel nyáron ötlet megvalósításába. Tütü mamánál egy nyugisabb napon nagyon bejött a célba dobós játék. Aszfaltkréta, körök, kövek, dobálás, pont gyűjtés. Semmi extra.

Rettentő lelkesek tudnak lenni a gyerekek bármennyi elért ponttól, pedig még enyhén szólva kialakulatlan a szám- és mennyiségfogalmuk. Olyan Pumuklis.

Huszonharminc, hármanhét...

Összesen tizenszázhúsz pontot gyűjtött Egyeske (210) a mamánál. A kicsi meg tigyencájhúúúú-t (természetesen ugyanannyit, mint a bátyja). Mivel láttam azt a határtalan örömöt, melyet az elért pontok okoznak, elhatároztam, hogy elkészítem az ötlettárban talált célba dobós játékot. 

Ilyesmi lett volna, csak nem kék és nincs kész...

Kerestem egy lepedőt. A gyerekekkel kerestünk négyzet, téglalap, kör alakú tárgyakat a lakásban. Fejlesztés otthon jeligére. Egyeske körberajzolta őket zsírkrétával, Ketteske közben kiszínezte a lepedőt. Finommotorika fejlesztés otthon. Szerkesztettünk még háromszöget, meg hatszöget is. Megszámoltam a csúcsokat, közben ismerkedtünk a konkáv és konvex fogalmával. Azaz hol tud elbújni a nyuszi a róka elől. Kivágtam a formákat. Közben dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy mekkora pedagógus lesz belőlem majd még 2 (3) gyerek múlva! Eldöntöttem, hogy körbe szegem varrógéppel az idomok kerületét, hogy erősebb, és jobban kivehető legyen az összes forma. El is kezdtem. Aztán változott a légnyomás, és megérezték a gyerekeim a front szagot. És átalakultak vérfarkassá.

Mindenki varrni akart, de közben mindegyik gyerek rejtélyes módon megsüketült és azon a hangon vinnyogott, amilyennel a füle zúgott. Egyetlen anyai szót sem hallottak, ennek következtében  többször majdnem átvarrták az ujjaim. Amikor már olyan hangerővel ordítottam, hogy a szomszédos idősek otthonában lakó siket nénik is szánakozva csóválták a fejüket, és anyósom tárcsázta a gyámügyet, feladtam a forma-cél bedobós lepedő varrást. Az önuralmam és a türelmem is biblikusan kicsivé zsugorodott. Pont akkora lett, mint a tű foka.

A bánatos radai csillámpóni varr nektek mindent fejlesztő célba dobó takarót! Pedig egy egész rendszert dolgoztam ki rá! Nemcsak pontszámok lettek volna rajta, hanem egy pörgethető karton korongot is készítettem volna hozzá, mint amilyen a Twister-ben van. Rárajzoltam volna az alakzatokat, és abba a formába kellett volna dobni, amit kipörget a soron következő dobó. Lehetett volna egyfajta ugróiskolának is használni, ha nem kötjük ki sehova, csak lefektetjük a földre. Abba az alakzatba kell beleugrani, amit kipörgetünk. Vagy megtekerhetjük még az egészet azzal, hogy pörgetünk, követ dobunk a formába és csak utána ugrunk bele. Végtelen variáció! Annyira sokrétű játék lehetett volna! Még pénzt is csinálhattam volna belőle! "Csak az a volna, ne lett volna."

Sic transit gloria mundi. 

Kevés gyermek van, aki nem várja a nyarat. A csecsemők és a közoktatás kötelezettségei alól mentesülőknek szélső ház, hogy éppen milyen évszakot írunk. A bölcsődések, óvodások, és főképpen az iskolások már karácsony után visszaszámolnak (pedig sokuk még el se tud addig számolni, amennyit nyárig aludni kell). 

Amíg nem volt óvodás Egyeske, én is csak abból láttam, hogy itt a nyár, hogy reggeltől délutánig végtelenítve hallottam a szemközti iskolából kiszűrődő "Ballag már a vén diák"-ot, rengeteg volt a kocsiajtó csapkodás és az ünneplős, ünnepélyes öltözetű ember. A délutáni altatás alatt tapsvihar hangját hozta a szél és vonultak a virágboltnyi csokrok súlya alatt roskadozó kisdiákok. Megint eltelt egy tanév, számomra észrevétlenül, hiszen semmilyen módon nem voltam benne az oktatás sodrában. Pontosan 2016 szeptemberéig. 

Most már újra érzem az idő telésének ólmos súlyosságát, a tanév végének bizsergető közeledtét, és a nyári szünet ijesztő majdnem végtelenségét. Mi a csudát fogok kezdeni két gyerekkel itthon? - kérdezem magamtól megriadva. Ugyanazt, amit óvoda előtt, te kis botor! - válaszolom higgadtan magamnak. Majd a nyugodtabb énem is kezd kizökkenni a nirvana állapotból. De tényleg, mit fogunk mi csinálni?! - kérdezi most már ő is.

És folytatnám ezt a kedélyes, hol nyugodt, hol eksztatikus beszélgetést magammal, ha nem lenne már nagyon is jelenvaló a probléma. Tombolva dúl a két gyerek a nappaliban. Már minden kiborult, kiömlött, széttört és elgurult. A lebirkózható gumisárkányt is két nap alatt kivégezték. Pedig a tobozán a képzett karatés kreol kislány pörgő rúgásától se nyekkent meg az állat. Bár az is igaz, hogy a nem rendeltetésszerű használat adta meg az őshüllőnek a kegyelemdöfést. A csak és kizárólag empirikus úton tanuló nagy fiam ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megfigyelje, mit csinál egy ilyen kelj-fel sárkány, ha az aljába, már korábban, szakszerűen behegesztett homok nehezéket, egy szintén szakszerű, bal nagy lábbujj általi határozott döfés az állat gyomrába visszatolja. Mit csinál? Kidurran. Érdekes. Hiába mondtam, hogy már korábban megmondtam, azt amit mondtam. Verba volant...

Ekkor lett gugli újra a barátom. És most nem azt írtam be, hogy "hogyan bírj ki egy nyarat két gyerekkel", vagy "hogyan őrizzük meg a józan eszünket nyáron", hanem azt, hogy "ötletek nyárra gyerekkel". El kell mondanom, hogy egyik másik találat ZS-E-N-I-Á-L-I-S! 

A tervem, hogy minden nap megvalósítok belőlük egyet.

Gyerekmunka a fürdőben

A mai napon várt rám a fürdőszoba kitakarítása. Több hetes penetráns mocsok. Tudom, ez engem minősít... Ketteske éppen leszokóban a pelusról, Egyeskének még mindig vicc forrása a férfiasságának sokrétűsége és célzóképessége, Apa két méter, a fajansz viszont alacsony, a fogmosás is ezer poént rejt, főleg, hogy a tükrön jól mutat a fogrémes csók lenyomat... Szóval, volt mit csinálnom. 

A gyerekek szobáról szobára járva csináltak atomvillanást, így nem haladtam túl jól. És ekkor eszembe jutott, hogy volt egy kádas ötlet is a gugli ötlettárban.

Befogtam a motollákat egy kis kád suvickolásra. Adtam nekik szappanos rongyot, még használaton kívülieket. Levetkőztettem őket, meleg víz, be a kádba és lehet takarítani. Hatalmas volt az öröm és a projekt végére a padlón álló víz is, de a kád tiszta és ők sem unatkoztak egy negyed óráig. Szóval, megérte. 

A mellékelt képen szintén látható a tapasztalás útján tanuló gyermek egyik kísérlete: Ha bevizezünk egy rongyot majd egy jól irányzott kislabda hajító mozdulattal a csempéhez vágjuk, a rongy feltapad. A rongyban lévő víz pedig ívesen, a dobással ellentétes irányba elhagyja az anyagot. Tanulj játszva! 

Azután este lett és reggel: az első nap (a nyári szünetben). 

Bátran állíthatom, hogy a legtöbb szülő elköveti azt a botor lépést, hogy programokat kíván szervezni csemetéinek. Hogy mi is ezzel a gond? Őszintén, semmi. Csupán egyetlen nüansz, egy iciripiciri, hangyabokányi bökkenő van: a gyermeknek sose az érdekes, amit anya, vagy apa annak gondol.

Tényleg csöppnyi anomália, nemde bár?!

Hogyan is néz ez ki a mi házunk táján? Voilá!

Nyár, tehát nyaralunk. Ráncos vízilovakká áztattuk már magunkat a nagy magyar tengerben. Kicsit már talán unjuk is. Nosza, mozduljunk valamerre! Mondjuk állatkert, vagy falusi ökofarm, állatsimogatóval. Mindegy csak állat legyen! Mert az állat, az állati jó! Azt minden gyerek szereti, nem?! Hát... A maga módján valószínűleg minden gyerek szeret valamilyen állatot. Vannak a rajongó típusok, akik imádják a macskákat, kutyákat, hüllőket, rovarokat, vagy netán a dínókat, és fejhangon visítva konstatálják egy-egy kedvelt egyed feltűnését a színen. Vannak azok, akik rajongva tekintenek arra az egyénre, aki megmenti őket bizonyos állatokkal való találkozástól (pl. pók, méh stb). Vannak azok, akik úgy szeretik az állatokat, hogy majd' megeszik. A szó szoros értelmében is. Nem ragoznám, az állatok érzelmeket hívnak elő kicsinyekből és nagyobb laklikból is.

Engem is az a vezér elv vezérelt, hogy a gyerekek szeretik az állatokat, tehát menjünk állatos helyre. Az állatkertben (Budapest, Veszprém) a következő állatok láttán volt érezhető pozitív érzelmi elbillenés: vadkacsa és galamb. Mert ugye, ezeket a jószágokat Budapesten ritkán látja az én ízig-vérig pesti srácom. Egyértelmű rajongást csak a következő kitüntetett "egyének" nyerték el a fiam részéről: tűzcsap, billenő szemetes, fotocellás ajtó, takarmány szállító "dzsondír" fűnyíró traktor, a szurikáták nyári kifutójához épített, állatkert látogatóknak szánt betongyűrű-alagút és a műanyag, pedálos játék traktor a balatoni állatsimogatóban. A lányom fogékonyabbnak tűnt, de zsenge kora lévén, nem volt teljesen beazonosítható örömének tárgya.

Nem adtam fel a családi programszervezői poszttal járó feladatok teljesítését. Irányt váltottam. Ha nem jó a nézelődés, legyünk aktívak! Túrázzunk! Nézzünk várakat, vagy várromokat! Az erdő csendjét csak addig töri meg a nagyobb gyermekem üvöltése, amíg ott tartózkodunk. Már a kocsiból kiszállva is rettentő fáradt a sétához. Ha el tudjuk terelni, akkor elkezd futni. Ha elég volt a futás, akkor viszont gyökeret ereszt. Nincs átmenet, a séta ismeretlen fogalom. A várhegyre való kaptatás, újabb masszív ordítás. Hiába a sok mese a bátor lovagokról és vár királykisasszonyokról, fölényes és egyértelmű győzelmet aratott a Sümegi várban az ott készített kürtős kalács. Annyit elértem, hogy minden vár Sümegi vár, és kényszeresen kürtős kalácsot keresünk, még a Nógrádi vár romjai között is.

Na, jó. Lehet korai volt a történelmi előkészítés. Kulturális sokk. Evezzünk más vizekre! Próbáljuk azt az irányt, hogy valami olyan programot találunk ki, ami kötődik a gyerek egy kedvelt tevékenységéhez. Mondjuk, ha szeret biciklizni, akkor menjünk valamerre kerekezni. A közös bicajozás az első csermely fölött átívelő hidacskáig tartott. Ott megálltunk és végtelenítve kavicsot dobáltunk a csörgedező vizecskébe.

És itt feladtam a gondosan kidolgozott gyerekszórakoztatási projektjeimet. Felaprítottam és konfettit gyártottam belőle. Rájöttem, hogy ha azt szeretném, hogy igazán élvezzék a nekik kitalált együttléteket, akkor legyenek tényleg ők a középpontban.

Dobáljon követ, etessen kacsát, biciklizzen fel-alá, céltalanul, fogócskázzon, guruljon le lejtőn fekve, piszkáljon bottal iszapot. Bánom is én mit csinál, de azt jó kedvvel, beleéléssel tegye. Ma a Velencei-tóhoz mentünk. És a nagy semmit csináltuk. Rohangáltunk Á-ból B-be, teleszórtuk a tavat mindennel, amivel szabad, meghódítottuk a játszóteret, elnyaltuk az első jó idős fagyit, direkt elestünk, mert homokban fetrengni vicces, renitens módon használtunk minden játszótéri játékot, magunkra hívva a jóérzésű anyukák haragját. Barátkoztunk, kutyát kergettünk, merő szeretetből, hattyút etettünk. Nem történt semmi eget rengető, nem volt program.

És azt láttuk, hogy ez így jó!

Van, aki nap, mint nap, van, aki csak elvétve, de egyszer mind megkapjuk a szemöldökfelrántó, öklöt összerántós, anyatigrisből sárkánnyá változtatós, örökzöld kérdést: "Miért nem tudtad ezt megcsinálni, hiszen egész nap itthon ülsz"!

Ülök?!

Elmagyaráznád, kedvesem, hogy az micsoda? A ragozásból látom, hogy ige. Ja, hogy az a tevékenység, amikor a fenekem hosszabb ideig, mint pár másodperc, érinti egy arra alkalmas tárgy, vagy egyéb dolog felületét?! Akkor emlékszem rá, hogy csináltam már ilyet. Nem, nem ma! Dehogy! Régebben! Nem, nem tegnap, kis butus... Igen, korábban, mondjuk a gyerekek megszületése előtt, ültem.

Ugyanis, egy anya, aki jelen esetben én vagyok, bárhogy is hozza világra a gyermekét, érthető okokból nem nagyon kívánja ezt a testhelyzet sokáig, hosszan vagy sokszor gyakorolni. A friss gátseb nyomán kialakuló, leírhatatlan érzések kíséretében még a puszta létezés is egy kín, nemhogy az ülés. Ágyról lekászálódni, kórházi menzán ülve ebédelni, ágyra visszamászni kimerítőbb, mint három Rubint Réka DVD-t végig edzeni egymás után és fájdalmasabb, mint LEGO-ba lépni. Hiszen ismerjük a fájdalom (szülői) fokozását, nem?! Fáj, nagyon fáj, még annál is jobban fáj, elviselhetetlenül fáj, és legutoljára LEGO-ba léptem.

Szóval, szülés után nem ülünk, hiába van rejtve a szülés szóban az ülés. Távolról sem, sőt hírből sem ismerik egymást, ad abszurdum, teljességgel kizárják egymást! Gyermekágyas időszakban szintén nem ülünk. Ad egy, még mindig van gátsebünk, és erre nemcsak a frontok nyomán altájon megjelenő fantomfájdalmak emlékeztetnek, hanem maga a be nem gyógyult, húzódó-nyúzódó szövet. Ad kettő, nincs rá lehetőség. Szoptatás közben, persze mímelhetünk valami ülés félét, de az csak a műfaj paródiájának tudható be. Kiskacsás úszógumin egyensúlyozva szopipárnával az ölünkben, mindezt megfejelve a jajveszékelő, éppen éhenhaló újszülöttünkkel. Nos, ez minden, csak nem ülés. És, ha ülésnek is mondanánk, nem az a tétlen fajta, amit számon kérnek rajtunk nem egyszer a GYES/GYED alatt a kedves rokonaink, ismerőseink, barátaink, üzletfeleink (Nyuszi nyomán, a Micimackóból).

Mikor nem ülünk még?

Nem ülünk, ha hozzátáplálunk, mert akkor mindig minden esik, repül, kenődik, köpődik mindenhova. Tehát etetés közben is táncot járunk egy egész guriga papírtörlővel a létező összes végtagunkon. De ha nem is vagyunk ennyire kényesek, vagy rendre igényesek, akkor sem csücsülünk hosszan, mert hozzuk az itatópoharat, a kiskanalat, a partedlit, a bármit, és mindezeket sosem egyszerre, hiszen abban nincs kihívás.

Nem ülünk, ha a kertben, vagy a játszótéren vagyunk.

Nem ülünk teregetés közben, vagy ha pelenkázunk.

A boltban sem ülünk le vásárlás közben.

Nem ülünk mosogatás, mosás, sütés-főzés közben.

Nem ülünk a gyerekkel való játék közben, mert akkor vagy térdelünk, vagy négykézláb várat, sínt építünk, vagy a végkimerültségtől nyúlunk végig a játszószőnyegen.

Nem ülünk felmosás, porszívózás közben sem, és akkor sem ha kutyát etetünk.

Nem ülünk a kuka behúzásakor, vagy a szemét kivivésekor sem.

Igazából, elég kevés esetben ülünk (otthon). És azok sokszor nem a legkellemesebb pillanatok.

Ülünk a beteg gyermekünk ágya szélén, sokszor akár éjjeleket átvirrasztva.

Ülünk néha összeroskadva, hajdani önmagunkat siratva egy-egy borzalmas nap után, vagy ha nagy trauma ér minket.

Ülünk, ha nagyon kimerültünk, vagy ha hirtelen rosszul leszünk (alacsony vércukor, vagy vérnyomás miatt).

Egyszóval, én, az otthon ülő anya sokszor nem képes a gyermekes létfenntartáshoz szükséges feladatokon kívül mást elvégezni. Igen, nincs időm vasalni, vagy főzni, vagy kitakarítani, vagy rendet rakni stb. Mindenki válassza ki, hogy mire nincs kapacitása. Hiába vagyok itthon, a napom ugyanannyi órából áll, mint bárki másnak. Ez meglepő, de nálunk sem görbül a tér-idő kontinuum, szóval egy nap idehaza is 24 óra.

Ennek ellenére nekem semmi lelki problémát nem okoz a sok ténykedés, a gyerekekkel és az itthon levés. Én szeretem ezt a műfajt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a reggeli kávé(i)mat nem esne jól nyugton ülve elfogyasztani. De anyaként felesleges irreális elvárásokat támasztani és fenntartani.

A kávé kétszer kihűlve a legjobb. Kész adult surprise (a Kinder tojás nyomán), ha a mikróban találok egy otthagyott bögrét! Van varázsa a ülve-dajkálós kávézásnak is!

Szívesen ülnék, de nem megy.

Kedves kérdezőm, az jó lenne, ha mi viszont ülnénk e fölött a kérdés felett egy kicsit! Hogy mire nem jut itthon (nem) ülve időm. Ha Te most itt vagy, és némileg számon kérő hangon hozzám intézted ez a kérdést, akkor hogy is van ez?! Biztos, hogy minden az én feladatom ebben a háztartásban és annak táján? Igen?! Na, akkor most üljünk le, és ezt beszéljük meg!